Tegnap megnéztem egy amerikai dokfilmet a Verzió filmfesztiválon, ami irakiak hétköznapjairól szólt, Bagdadban (Laura Potras: Hazám, hazám, 2006). Egy orvos, meg a hat lánya, a felesége és a rokonok. Az orvos indul a választásokon, az Iraki Iszlám párt színeiben, de a párt visszalép, a szavazói pedig bojkottálnak. Nem ez a film fő témája, bár a választások előtti heteket mutatja be. Az egész választási folyamat a háború és az anarchia kellős közepén zajlik, és ezért komolytalan. Az orvos életében ez a politikai ambíció csak egy kis részt foglal el a mindennapok nyomorához képest.

Maga a választási gépezet a filmen egy olyan vándorcirkusznak tűnik, amit repülőgépen hoznak külföldről, a helyiek sosem láttak ilyet, és elég sok honpolgár úgy van vele, hogy aki elmegy szavazni, az a megszállók cirkuszának statisztál, következésképp le kell lőni.

- Mondjátok azt az embereknek, hogy a választások azért jó, mert az egész világon közvetítik a tévében, mindenki rátok figyel és ti ennek a show-nak a szereplői lesztek - ezt magyarázza egy amerikai kiképzőtiszt azoknak a rendőröknek, akik a szavazóhelyiségek környékén fognak járőrözni.

- Mi az, hogy showműsor, nem is igazi?! - kérdez vissza egy iraki rendőr.

A végén látjuk Busht a tévében, amint Washingtonból gratulál az iraki népnek az első demokratikus választásokhoz.

Közben az orvos egyik rokonának elrabolják a fiát, majd megkerül.  Az orvos imádkozik, borotválkozik, eszik. Beszélget emberekkel a rendelőjében. autózik az életveszélyes utcán. A lányai elmennek szavazni, aztán röhögnek egy jót az egészen. Jön a New York Times-tól egy újságíró és kérdezgeti az orvost a választásokról. Megterítenek a vacsorához. Valami felrobban a környéken, megijednek. Légycsapóval kergetnek egy legyet a szobában, közben odakint lövöldöznek. Asszonyok kávéznak együtt, kitárgyalják, hogy amerikaiak törtek be egy mecsetbe és öt embert lelőttek, szörnyülködnek. Esik az eső. Felkel a nap.

Kijöttünk a moziból, és egy barátom azzal kommentálta a filmet, hogy nicsak, Irakban ugyanolyan emberek élnek, mint itt. Na, ez az. Ez a ráismerés hiányzik a mindennapok médiájából.

A média nagyrészt olyan képet mutat be Irakról, és más válságövezetekről, mintha repülőgépről néznénk az egészet. Politikai manőverek, harcok, halottak száma, adatok, tények. Jóval kevesebb ember olvassa ezeket a cikkeket, mint a belpolitikát, mert olyan, mintha egy idegen bolygón történne az egész. Pedig ha egy pillanatra megérzed, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, akkor az iraki háború olyanná válik, mintha veled történne.

Dr Riyadh a nappaliban áll, és a választási kudarc miatt zsörtölődik. Félig komolyan megfenyegeti a családját, hogy elhagyja az országot, de a legnagyobb lánya félbeszakítja: az apja előbb adja őt férjhez, és csak aztán menjen el. Lemondóan nevetnek.

Mit látunk Irakból a híradókban? Fegyverrel hadonászó tüntetők, merényletek után égő roncsok, jajveszékelő asszonyok, sajtótájékoztató, kézfogások, harckocsik. Ennek önmagában semmi értelme.

Azért nem érdekli az embereket az iraki háború, ment a média érdektelenné teszi számukra.